Jókai Mór

[író]
[Komárom, 1825 - 1904. május 5.]

1825-ben született Komáromban, kisbirtokos nemesi családban. Ügyvéd apja Jókay József szívesen forgatta a tollat, költői lelkületű ember lévén. A családi kalapot anyja, Jókayné Pulay Mária viselte, vasakarattal tartott rendet a családban. A fiú éles ésszel és jó memóriával lett megáldva, ezért könnyen tanult, franciául, olaszul, angolul is olvasott. Tanulmányait Pápán végezte, ahol az 1841-42-es tanévben Petőfivel is megismerkedett. Az egyetemet jogon végezte el, hivatását Kecskeméten kezdte gyakorolni. Ott írta A zsidó fiú címet viselő első drámáját és 1846-ban megjelent első regénye, a Hétköznapok is, ezért innen számítja írói pályafutását. Kecskeméten mélyült el barátsága Petőfivel, s mindketten pezsgő irodalmi élet részesei voltak a városban. Mikor 1845-ben Pestre költözött, Petőfi már neves költő volt. Mivel barátságuk szilárd alapokon állott, 1847-től a Petőfi házaspár Dohány utcai lakásába költözött. Együtt időztek a Pilvax Kávéházban, Jókai bekerült a Tízek Társaságába, s szerkesztette az Életképek c. folyóiratot. 1848. március 15-én ő olvasta fel a 12 pontot, mely nap estéjén meg ismerte a neves színésznőt, későbbi feleségét, Laborfalvi Rózát. A világosi fegyverletétel után bujkálnia kezdett, de ez nem hatott ki írói munkásságára, mert ontotta magából a regényeket, mikkel azelőtt soha nem látott hírnévre tett szert. Tagjává választották a Magyar Tudományos Akadémiának, a Kisfaludy Társaságnak, és királyi elismerésben is részesítették. Regényei több kiadást és fordítást is megéltek. Az 1853-ban szerzett Egy magyar nábob, valamint az egy évvel később keletkezett Kárpáthy Zoltán c. műveiben a reformkort mutatta be, az 1862-es Az új földesúrban azonban már az önkényuralom alatti passzív ellenállásról szólt, míg A kőszívű ember fiaiban (1869) a szabadságharc hősi eposzát írta meg. Fekete gyémántok (1870) és az Aranyember (1872) c. regényei pedig már a nemzeti polgárosodás útját mutatták. Közben élclapokat szerkesztett (Nagy Tükör, 1856; Üstökös, 1858), 1863-ban megindította a Hon c. hírlapot.
1865-ben politikai karrierje is elindult, mert képviselővé választották. Az országgyűlésen a Határozati Párthoz csatlakozott, és életre szóló barátságot kötött Tisza Kálmánnal. Szabadidejét szívesen töltötte Balatonfüreden, ahol a friss levegő jó hatással volt érzékeny tüdejére. Felesége 1886. november 20-án bekövetkezett halála után megvált a füredi villától, és a politikától is fokozatosan visszavonult. 1894-ben az egész ország ünnepelte ötvenéves írói jubileumát, és megjelentették műveinek százkötetes díszkiadását is. Tiszteletére emléktáblát avattak, a király a főrendiház tagjává nevezte ki, és a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem díszdoktorává avatta. Az iránta tanúsított nagy rajongás akkor torpant meg kissé, mikor 74 éves korában feleségül vette a nála ötven évvel fiatalabb színésznőt, Nagy Bellát. Eme lépését nemcsak a közvélemény nézte ferde szemmel, de családja is elhatárolódott tőle. Megszakította kapcsolatát Fesztyékkel, és feleségével új otthonba költözött. Már ott írta meg Az én életem regénye, A mi lengyelünk, Ahol a pénz nem isten, A börtön virága című regényeit. Feleségével 1904 elején három hónapra Nizzába utazott.
Szervezetét megviselte az utazás, haza már betegen érkezett. Április 25-én kikocsizott kedvenc svábhegyi villájába, és este ágynak esett. Az orvosok tüdőgyulladást állapítottak meg. 1904. május 5-e volt életének utolsó napja. Az álmatlanul töltött éjszaka után már reggel 6-kor friss levegőért nyittatta ki feleségével az ablakot. Magához kérette zsebóráját is, amit párnája alá helyezett. Később egy kis húslevestől némileg erőre kapott, és olvasni szeretett volna. De ebben sem lelte sokáig kedvét. A könyvet a paplanra tette, balra fordult, s mondta: "És most aludni fogok!" Comsummatum est! (Befejeztetett).
Testét a Nemzeti Múzeum előtt ravatalozták fel. Ott, ahol tíz évvel korábban Kossuth Lajost búcsúztatta, s ahol Petőfi mellett szavalt 1848. március 15-én. Búcsúbeszédet Berzeviczy Albert kultuszminiszter és Beöthy Zsolt mondtak felette. Koporsóját nemzeti színű selyemtakaróval borították, üveges gyászhintóra tették, és több tízezres tömeggel indultak a Kerepesi temető felé. A koporsót 12 kocsi, rajta 329 koszorú kísérte. A menet hat óra körül érkezett meg, még elbúcsúzott tőle szülővárosa nevében Komárom országgyűlési képviselője, majd Csóka Józsi komáromi cigányprímás zenekara húzta el az író kedvenc nótáit.
Sírját - kívánsága szerint - egyszerű fakereszt és felirat jelezte: "Jókai Mór 1825-1904". Az utókor azonban márványkoszorúba vonta.

professzor

(Páka, 1895. november 10. - Budapest, 1979. szept. 4.)
[fizikus, egyetemi tanár]

Boch János néven látta meg először a szép tavaszi napsütést 1822. május 18-án, a Szepes vármegyei Iglón. Rozsnyón, Lőcsén és Eperjesen járt az evangélikus középtanodába, majd Sárospatakon jogra iratkozott be, de előbb Pesten folytatott orvosi tanulmányokat, az ötödévet Bécsben végezve. Doktorrá 1847-ben avatták, Pesten. A gyermekgyógyászatot választva a Józsefvárosban (mai Puskin utca 6-ban) a Schöpf-Merei Ágoston által alapított első gyermekkórházban lett segédorvos. A szabadságharc kitörésekor nemzetőr szolgálatot teljesített, s nevét - Jókai Mór ösztönzésére - Bókaira magyarosította. A szabadságharc leverése után Scöpf-Merei Kossuthtal együtt külföldre emigrált, így ideiglenesen átvette a kórház vezetését, majd 1852-től hivatalosan is az intézmény igazgató főorvosa lett. 1861-ben magántanári képesítést szerzett, majd 1867-ben a gyógyszertan nyilvános rendkívüli tanára lett. Az oktatást nem csak az orvosokra, a bábákra is kiterjesztette. Szakmunkatársak sorát szervezte maga mellé. Helyiséget nyitott az orvostanhallgatók egyesületének. A gyermekkórház legnehezebb időszakában, mikor 1850-ben katonák beszállásolása miatt 12-re csökkent az ágyak száma, két és fél évig saját zsebéből fizette másodorvosát. Lakóhelyre és vallásra való tekintet nélkül vették fel a gyermekeket 13 éves korig, szopó csecsemőket általában anyjukkal együtt. Emellett ingyenes rendelést is tartottak. Az évente benn ápoltak száma 3 évtized alatt tízszeresre, a bejáróké hatszorosra, az ágyaké ötszörösre nőtt, a kezdetleges szegény gyermekkórház európai színvonalúvá fejlődött, Stefánia néven 1883 szeptemberében új helyre költözött.

Őt tekintették a hazai gyermekorvostani iskola megteremtőjének. 1868-tól az Országos Közegészségügyi Tanács tagjává választották, 1868-1874 pedig elnöke lett a Fővárosi Orvosegyletnek. 1873-tól gyermekorvostant tanított a budapesti egyetemen, egészen haláláig. Irodalmi munkáiban a gyermekgyógyászat valamennyi ágával foglalkozott, értekezései megjelentek az Orvosi Hetilap nevű szaksajtóban is. Gyermekkori sebészeti bélbetegségekre, húgy- és ivarszervi betegségekre vonatkozó tanulmányait több idegen nyelvre is lefordították. Éveken keresztül irányította az "országos központi védhimlőintézetet" is.

Hatvankét éves korában érte a halál, 1884. október 20-án, Budapesten. Végső nyugalomra a Kerepesi Temetőbe helyezték, síremlékét Kiss István készítette 1888-ban. Fia, ifj. Bókai János a Stefánia szegény-gyermek kórházban folytatta apja megkezdett munkásságát. Emléküket Budapest VIII. kerületében utcanév is őrzi, a hálás utókor pedig az Üllői úton - az egykori Stefánia kórház, a mai I.sz. Gyermekklinika előkertjében -, a kórház homlokzati része előtt szobrot állított fel.