Új bejegyzés Frissítés

2007.02.24. 23:13

Tetszik az oldal! Gratulálok! Nézzétek meg Tomi mesés oldalát is! //gportal.hu/thomas1

2004.12.24. 21:02

Kedves gyerekek! Örömmel veszem meséiteket vagy ötleteiteket.Segitsetek a lapom szerkeztésében.Ez a lap nektek és rólatok is szól.Légy kreativ......és segits halkirálynőnek.                   Puszilom a nozikádat:Halkiralyno

2004.12.24. 21:00

Szegény Gombóc Artúr PomPom ült egy ágon. Hogy kicsoda PomPom? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan! Bámulatosan tudja változtatni az alakját! Ha akarja, olyan mint a szörpamacs vagy paróka vagy kifordított bundakesztyü vagy szobafestö pemzli vagy papucs orrán pamutbojt. Most milyen? Most leginkább egy szörsapkához hasonlít, ahogy ül egy ágon, egy szép hosszú ágon. Föl-le, föl-le jár, mivel egy kis szellö hintáztatja az ágat. Egyszer fönt, egyszer lent. Aztán persze középen is. Picur kíváncsian figyelte. Fölnézett, aztán le s persze középre is. - Most olyan nehéz vagyok, mint . . . mint a szegény Gombóc Artúr! -mondta PomPom fülmagasságban, mivel a szellõ elfutott, s az ág abbahagyta a hintázást. - Elmeséljem? - Igen - mondta Picur. - Majd szép lassan megyek. Az iskola megvár. PomPom Picur fejére ült, mint egy sapka, és mesélt. És senki, de senki se vette észre, hogy PomPom nem sapka, és senki, de senki se értette, hogy miért nevetgél Picur, ahogy lassan, nagyon lassan ballagott az iskolába. - Hol is kezdjem a mesét Gombóc Artúrról, a dagadt madárról? Legjobb, ha azzal kezdem, hogy mi volt a legnagyobb szívfájdalma Gombóc Artúrnak ! De ez se igazán jó kezdet, mert, ha lehet, legelõször mindig az örömöt keressük. A bánat meg a szívfájdalom ráér! Vagyis minek örült a legjobban Gombóc Artúr? A csokoládénak! Igen, ez a jó kezdet, a csokoládé! Gombóc Artúr a világon mindennél jobban szerette a csokoládét. Ha megkérdezték tõle, hogy milyen csokoládét szeret a legjobban, habozás nélkül fújta, mint aki éjjel-nappal ezen töri a fejét. A kerek csokoládét a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyû csokoládét, a lapos csokoládét és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon. És mi volt a legnagyobb bánata Gombóc Artúrnak? Hogy minden hiába, mert csak hízik, csak kövéredik, csak dagad, pedig keményen és összepréselt csõrrel fogyókúrázik! Mikor nem a csokoládéra gondol, akkor a fogyókúrára gondol. Hogy mi mindenrõl mondott már le! Lemondott a vízrõl, a tejrõl, a teáról, a fõzelékrõl, a kenyérrõl, a sóról, az almáról, a körtérõl, a narancsról, a citromról, a kólárõl, lassan már mindenrõl lemondott, kivéve a csokoládét. És mégis csak hízik, csak dagad, már olyan dagadt, hogy elpattan alatta az ág, ha rárepül . . megroggyan alatta a kémény, ha ráül . . elgörbül alatta a tévéantenna . Éppen ezért már nem is röpköd a levegõben, különben is egyre nehezebben tud már felrepülni. Csak gubbaszt és fogyókúrázik! Illetve majszolja a csokoládét, mert azért valamit kell enni! Egy reggel Látja ám Gombóc Artúr, hogy az égen köröznek a madarak, meg a villanydróton gyülekeznek, meg a háztetõn sorakoznak, aztán: huss! - elrepülnek Afrikába. Az egyik madár visszakanyarodott, s lekiáltott a bámészkodó Gombóc Artúrnak: - Te nem jössz? Gombóc Artúr gyorsan megnézte a naptárt, s a homlokára csapott. "Hát persze! Õsz van ! Teljesen kiment a fejembõl a nagy fogyókúra miatt!" Felnézett a fákra : a levelek is lehulltak. Vagyis itt az ideje, hogy elinduljon Afrikába! Még egy pillantást vetett a vándorútra kelt madarak után, hogy megjegyezze az irányt, merre kell menní Afrikába. De elõbb még becsomagolt. Egy kisebb bõröndbe egy-két apróságot rakott: poharat, törülközõt, zsebkendõt. Egy nagyobb bõröndbe meg csokoládét, mert hosszú az út, s bár a hosszú úton is szigorúan fogyókúrázni akar, de azért valamit enni is kell. S mivel már repülni régen nem tudott, a szigorú fogyókúra ellenére sem fogta a két bõröndöt, s elindult gyalog Afrikába. Alig ment pár lépést, megállt letette a két bõröndöt, megtörülte a homlokát, s felsóhajtott: "Haj ! Haj ! De messze van Afrika ! Sose érek oda gyalog !" Aztán eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett: "De miért menjek gyalog ? Felszállok erre, felszállok arra, és szépen odaérek !" Ki is állt az út mellé, és integetett az autóknak. Jött is pöfögve egy kis teherautó, a sofõr vidáman fütyörészett. - Ugorj fel hátra ! - mondta a sofõr fütyörészve. Gombóc Artúr felmászott, ölébe fogta a két bõrõndöt, mivel máshol nem fért el. A teherautó hátulja leült a földre, az orra meg az égnek emelkedett. A sofõr abbahagyta a fütyöreszest, és roppantul elcsodálkozott. - Hogy kerültem én az égbe? Nem vagyok én repülõgép! Majd hátranézett, és rájött, hogy Gombóc Artúr az oka mindennek. Rákiáltott mérgesen : - Azonnal szállj le, te dagadt ! Gombóc Artúr leszállt, az autó orra megint a földön volt, a sofõr gyorsan gázt adott és elrobogott. "Haj ! Haj ! - sóhajtott Gombóc Artúr. - Hogy jutok én Afrikába?" Azután eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett: "Hogy jutok Afrikába? Hát vonaton !" Fogta a két bõröndöt, s elballagott az állomásra. Az állomáson éppen bent állt egy vonat, a kalauz nagyot kiáltott : - Beszállás! Gombóc Artúr gyorsan felült hátul az ütközõre, a másikra meg a bõröndöket rakta. Mehetünk! - kiáltott elõre, s a vonat elindult. "Végre utazom !" - gondolta Gombóc Artúr, és elégedetten nézte az elmaradozó bakterházakat, a legelészõ teheneket s egy bámészkodó kutyát. Robogott a vonat, robogott, s egyszer csak egy dombhoz ért. Nem volt nagy domb, eddig még meg se kottyant a mozdonynak, eddig, még mindig egybõl átment rajta. Éppen ezért rettenetesen elcsodálkozott a mozdonyvezetõ, mikor a dombtetõre érve megállt a vonat, majd lassan visszafelé csúszott. - Mi ez?! Mi ez?! - kiabált a mozdonyvezetõ, és kibámúlt az ablakon. Gombóc Artúr is elcsodálkozott hátul az ütközõn, mikor újra meglátta a bámészkodó kutyát, a legelészõ teheneket és a bakterházat. "Ezeket már láttam! - dünnyögte. - Az elõbb hagytuk el õket." A vonat visszatért a domb aljára, ott megállt, nem csúszott tovább. A mozdonyvezetõ végigszaladt a vonat mellett, meglátta az ütközõn gubbasztó Gombóc Artúrt. - Aha ! - mondta: - Egy potyautas! Azonnal szállj le! Miattad nem tudunk felmenni a dombra, te dagadt! Gombóc Artúr leszállt, fogta a bõröndjeit, és búsan nézett az elrobogó vonat után. "Haj ! Haj ! - sóhajtozott. - Hogy jutok én Afrikába ?" Aztán eszébe jutott valami, és rögtön vidámabb lett : Hogy jutok? Hát repülõgépen!" Fogta a két bõröndöt, s elballagott a repülõtérre. Felmászott egy hatalmas repülõgép farkára, és kényelmesen elhelyezkedett. Addig is, míg elindulnak, majszolgatta a csokoládét, illetve fogyókúrázott, mivel semmi mást nem evett, csak csokoládét ! Egyszer csak megrázkódott a repülõgép, s elindult körbe-körbe a repülõtéren. "Repülünk! - ujjongott Gombóc Artúr. - Mégiscsak repülünk Afrikába !" Aztán a gép csak körözött, körözött a repülõtéren, nem bírt felszállni. A pilóta leállította a motort, kiugrott a fülkébõl, s körbejárta a gépet. - Aha ! - mondta, mikor meglátta Gombóc Artúrt a repülõgép farkán. - Ettõl a dagadttól nem tudunk repülni ! Azonnal gyere le onnan! Gombóc Artúr lemászott, a repülõ zümmögve eltûnt a levegõben. "Haj ! Haj ! - sóhajtozott Gombóc Artúr. - Hogy jutok én Afrikába ?" Aztán eszébe jutott valami, s rögtön vidámabb lett: "Hogyan? Hát hajón !" Fogta a két bõröndöt, és elballagott a kikötõbe. "Ez jó lesz! - mutatott egy kis tehergõzösre. - De hogyan jutok fel?" Meglátta a teherdarut. "Hogyan? Hát teherdaruval!" Beleült szépen a hatalmas kampóba, két bõröndjét az ölébe fogta és felkiáltott: Mehetünk! Csikorgott a csiga, feszült a drótkötel, s fent a magasban a darus megvakarta a fejét, majd átfüttyentett a másik darusnak; hogy jöjjön már segíteni. Ketten aztán berakták Gombóc Artúrt a tehergõzös rakodóterébe. A kapitány fent állt a hídon, s a korláton áthajolva figyelte a hajó merülését. Mikor Gombóc Artúrt berakták a hajóba, a hajó rögtön egy métert süllyedt a vízbe. A kapitány azonnal kiadta a parancsot: - Mehetünk! Nem bír el többet a hajó! A tehergõzös dudált egy nagyot, és lassan elindult Afrika felé. De olyan lassan ment, hogy a kapitány mindennap megcsóválta a fejét, s így mormogott: - Ezer árboc és vitorla ! Úgy mászunk, mint egy csiga ! Kinõ a szakállam, mire Afrikába érünk! Hát mire Afrikába értek, a kapitánynak olyan hosszú volt a szakálla, hogy belelógott a vízbe ! Gombóc Artúr kiszállt a partra, s elbúcsúzott a hajótól. Ahogy integetett, látta, hogy a madarak viszszafelé repülnek. - Hát ti hová mentek? - kiáltott fel nekik. - Megyünk haza ! Vége van a télnek! - mondták a madarak, s huss, eltûntek a levegõben. - Jaj ! - mondta Picur. - Szegény Gombóc Artúr! És mi történt vele ott a messze Afrikában? -Találkozott a Radírpókkal. . . De errõl majd legközelebb mesélek. Megérkeztünk az iskolához! - mondta PomPom, és búcsút intve átszállt egy szomorú, kopasz úr fejére.

2004.12.24. 20:59

Mátyás és a bíró lánya Egyszer Mátyás király, mikor éppen áltuhában járta az országot, beért egy faluba, ahol azt olvasta a bíró kapuján: "Itt lakik ennek és ennek a községnek a bírája, aki minen búbánat nélkül él." Mátyás füttyentett egyet: - Á, de jó dolga van ennek a bírónak, hogy minden búbaj nélkül él. Ha csak ez a baja, adok én neki egy kis gondot. Budára visszaérve nyomban megparancsolta az egyik szolgájának, hogy pattanjon lóra, vágtasson el a bírához és egy lyukas cserépkorsót vigyen azzal, hogy azt a bírának be kell foltozni, különben lefejezik. Átadta a szolga a korsót meg a király üzenetét. Nagy bánata lett hirtelen a bírának, három napig enni-inni sem tudott. Volt a bírónak egy szép eladó lánya, az váltig kérdezgette: - Apám, mi baja van magának? Víg szokott lenni, most meg nem is eszik bánatában. - Minek mondjam, lányom, úgy sem tudsz segíteni rajtam. - Nem biztos, apám. Ha tudok segítek, ha nem, de legalább ossza meg velem a bánatát. - Idenézz, lányom, ezt a korsót küldte nekem a király, hogy foltozzam be, mert máskülönben lefejeltet. - Hahá, apám, ezen búsul maga? Küldje neki vissza azzal, hogy fordítsa ki a fölség először a korsót, mert mindennek a visszájára teszik a foltot. - Ejnye, lányom, de vág az eszed. Úgyis tett a bíró, ahogy a lánya tanácsolta, a király meg elfogadta az üzenetet. - Ej, mégis meg kell még ilyesztenem ezt a bírót! - gondolta a király. Magához rendelte a szolgáját és leküldött a bíróhoz egy malomkövet, hogy nyúzza meg, különben felakasztatik. Erre a bíró megint nagy bánatba esett, három napig szavát sem lehetett hallani, aztán végre, a nagy rimánkodásra megszólalt. - Apám, mondja meg, mi baja, ne eméssze magát. - Jaj, lányom, most már tényleg nem tudsz rajtam segíteni. - Hátha tudok, apám. - Azzal bízott meg a király, hogy a malomkövet, amit a háznak támasztottam, nyúzzam meg. - Ejnye, apám, maga ezen búsul? Küldje csak vissza a követ azzal, hogy előbb erissze le véréről, mert csak azután lehet nyúzni az állatokat is. Megörült a bíró: - Jól van, lányom, megpróbálom. Úgy is volt, a király az üzenetre nem tudott mit mondani. Megtudta aztán a király, hogy honnan fúj a szél, hát a bíró lányát akarta megleckéztetni. Üzent is a szolgájáért: - Édes szolgám, menj el ebbe és ebbe a faluba, mondd meg a bíró lányának, hogy látogasson me engem, de se nem lóháton, se nem gyalog, se kocsin, se az úton, se az út mellett ne jöjjön. Ruhába is menjen, de meztelenül is legyen, hozzon is nekem ajándékot meg nem is, mert különben lefejeztetem. Megkapta a lány az üzenetet, de a szeme sem rebbent. Fogta magát, lehányta magáról az összes ruháját, csak a melltartóját hagyta meg. Fogott egy galambot, két szita közé tette. Elővezette az egyetlen bakkecskéjüket, a jobb lábát rátette a kecske hátára, úgy ment az úton, míg Budára nem ért a felséges király elébe. Mikor a palotához közeledett, jelezték a királynak, hogy valami csodaszert látnak az úton, mindjárt itt lesz a palotában. A király a kapuban várta. - Felséges királyom, úgy jöttem, ahogy parancsoltad, nem jöttem sem gyalog, sem lóháton, sem kocsin, sem az úton, sem az út mellett, meztelenül is vagyok, de azért maradt rajtam valami. És itt az ajándék. Azzal felemelte a szitát, hát elrepült belőle a galamb. - Elszállt az ajándék, felség, tehát hoztam is meg nem is. - Jól van, édes lányom, nagyon jól csináltad, de inkább a csúnyádat takartad volna el, mint a melledet. - Azt nem lehet, királyatyám, mert a csúnyámat az Isten teremtette, de a mellemet magam növesztettem

2004.12.24. 20:57

december 13: szent Lúcia napja Mese szent Lúciáról Amikor szent Lúcia felment a mennybe, mindenki csodálkozott, hogy milyen fiatal. Hamarosan meghódított mindenkit kedvességével és csodálatos szemeivel, amelyekből annyi fény áradt. Még a szigorú szent Péter is megszerette és pártfogásába vette, ahogy a nagyapák teszik az unokáikkal. Így teltek el a napok a mennyországban, boldogságban és békében. Lúcia élvezte ezt, arra gondolván, hogy milyen messze van már tőle a szenvedés és a gonoszság, amely a földön uralkodik, ugyanakkor fájt a szíve a lentiek miatt. Szent Péter, akinek a kora ellenére éles volt a látása, észrevette ezt a szomorúságot Lúcia szép szemeiben, magához hívatta hát, hogy beszéljen vele. Lúcia azt kérte tőle, tegye lehetővé, hogy viszontláthassa akárcsak egy pillanatra is szicíliai faluját és annak szegényeit. Szent Pétert annyira szíven találta ez a kívánság, hogy napokon-éjjeleken keresztül járt fel-alá a puha felhőkön, azon gondolkodván, hogy elégíthetné ki Lúcia kívánságát. Végülis összeszedvén bátorságát, úgy határozott, megkérdezi a Jóistentől. Alázatosan az Úr elé járult, még a szemét se merte felemelni mély tisztelete jeléül, úgy adta elő a kérést. Utána mozdulatlanul várta, hogy mi lesz. Egyszer csak csilingelést hallott: összerezzent és felnézett. A Jóisten kezében egy apró aranykulcsot pillantott meg. - Fogd, Péter, és add Lúciának, ez a kis ablak kulcsa, amely a világra nyílik. Péter ugyancsak meglepődött, majd felkapta a kulcsot és mint egy gyerek, boldogan elrohant vele, hogy Lúciának odaadja. Felragyogott Lúcia szeme, és rögtön felszálltak mindketten egy felhőre, amely a varázsos kis ablakhoz vitte őket. Odaérvén, Lúcia, remegő kézzel bedugta a kulcsot a zárba, és láss csodát, mint varázsütésre, megjelent alattuk a világ. Lúcia boldog volt és egy jó ideig nem is kívánkozott a világot látni. Egy éjszaka azonban távoli nyögés, sóhajtozás riasztotta fel álmából. Kinyitván a kisablakot, egyszercsak elébe tárult, amit előtte nem látott még soha: lŕtta a sok igazságtalanságot, gonoszságot, de főleg a gyerekeket, akik szenvedtek és sírtak. Keserű szívvel csukta be az ablakot és nagyon elszomorodott. Úgy szeretett volna segíteni, főleg a gyerekek sorsa aggasztotta, hogy pont ők, ártatlanok és védtelenek, ennyi rosszat kell hogy elszenvedjenek egyes felnőttek részéről. Közben szent Pétert, aki figyelemmel kísérte Lúcia kedvváltozását, hivatta az Úr, akinek szintén nem kerülte el figyelmét a dolog. - Péter, - szólt hozzá a Jóisten, - én tudom mi aggaszja Lúciát: a sok szenvedés és nélkülözés, amelynek a gyermekek vannak kitéve. Majd hozzátette: - Úgy határoztam, hogy rábízom, hogy évente egy napra a földre egy kis vidámságot vigyen. Mondd neki Péter, hogy december 13-án,- mártíromsága évfordulóján,- leszállhat a földre, hogy ajándékot vigyen a gyerekeknek. És most menj, mert azt akarom, hogy visszatérjen szemébe a fény. Péter olyan jókedvre kerekedett, hogy megölelte az Urat és gyorsan elsietett, hogy Lúciának elvigye a jóhírt. Az először nem is akart neki hinni, utána viszont nagy örömmel telt el. Egy volt csak a gond, már csak néhány nap volt hátra december 13.-ig és a mennyországban nem voltak se játékok, se édesség, vagy hasonló, amit a gyerekeknek lehetett volna vinni. Péter azonban feltalálta magát. Fogta a kulcsot és hívta Lúciát, hogy kövesse. - Nyisd ki az ablakot és nézz csak ki oda az űrbe. Látod azt a játéklovat, kisvonatot, mackót, babát, trombitát? Tudod, mik azok? Azok felesleges és elfelejtett játékok, amelyeket az elkényeztetett és soha sem elégedett gyerekek meguntak. A játékok olyanok, mint az emberek, ha nincs társaságuk, ha senki sem játszik velük, inkább az űrt választják, abban reménykedve, hogy majd csak rájuk akad egy olyan gyerek, akinek van kedve játszani. Rajta, szedd össze őket, vidd el őket azoknak a gyerekeknek, akiknek szükségük is van rájuk. - Jaj, nagyon köszönöm, Péter - mondta Lúcia, és hozzáfogott, hogy összeszedje a sok elhagyott játékot. December 12.-én estig dolgozott, majd mind betette őket egy nagy zsákba, amit a hátára vett. - Jaj Lúcia, nem fogod azt a nagy terhet bírni, - mondta Péter. - Van valaki, aki segíteni tudna neki? - Iŕ, iŕ, *- szólt egy szamár. - Te leszel hát az, kis csacsim, ha Lúcia is akarja! - mondta Péter. - Jól van kis csacsim, te leszel a hűséges kísérom, - simogatta meg Lúcia a szamarat. - Majd meglátod, hogy fognak örülni a gyerekek, ha meglátnak minket! Így történt hát, hogy azóta is minden évben december 13.-án Lúcia és szamara meglátogatja a jó gyererekeket, hogy ajándékot vigyen nekik.

[5-1]